Kezdőlap > Novellaelemzések > „Félálomban éltük le ezt a szomorú kis életet.”

„Félálomban éltük le ezt a szomorú kis életet.”

2010. december 11. Hozzászólás Go to comments
írta: Gosztola Bernadett

Ferdinandy György Talán, talán című novellájának elemzése

Ferdinandy György novellájának története egyszerű. Az elbeszélő lát a tévében gyereklámot, amelynek dallama fél évszázad óta is könnyeket csal a szemébe, a fülébencseng a dallam, s hirtelen megannyi emlék és érzés tódul fel benne. Tizenkét évesen,Brüsszelben egy belga gyárosnál volt menekült, „éhező pesti gyerek”, a zsidóüldözések ideje alatt. A család tizennyolc éves, aranyszőke lányába, Lisébe szeretett belegyerekként. Különös, bizalmas kapcsolat alakult ki köztük, mindketten valaki másba,valaki elérhetetlenbe voltak szerelmesek. A lány a tévében most felcsendülő „Talán, talán”szövegű dalt énekelte, dúdolta gyakran.

A novella főszereplője Lise, a belga gyáros lánya, akit a szülők összeboronáltak márrég egy Madridi gyáros idősebb fiával, habár a lány a kisebbik fiúba volt reménytelenülszerelmes. Lise házassága válással végződött, régiségkereskedő lett, a második párja egygazdag régiségkereskedő. Lise szőke, törékeny, légies, éteri jelenség, aki mellé egy igazilovag illik. Lovag, aki kísérgeti mindenhová, vigyáz rá, és hősiesen, örökké szereti. Ilyenvolt az elbeszélő, aki maga volt a történet másik szereplője, egyes szám első személybenmeséli el a múltbeli történetet.

A férfiről annyit tudunk meg a novellából, hogy gyerekként átgázolt a családján atörténelem, zsidó származású, a Vörös Kereszt hozta haza Brüsszelből a háború után,és csak 56 után mehetett ki újból. Ekkor Lise már férjnél volt. Több találkozásuk isfélresikerült. Hol a nő nem tudta fogadni, hol az idő nem volt megfelelő. Amikor alkalomnyílt rá, a hős lovag azonban már nem viselkedett igazi, férfias lovagként. Már nem volthősszerelmes. Az emelkedett, fátyolos, szerelmes, őszinte rajongást az élet a sárba húzta:a lehetséges búcsúéjszakájukat közönségesen egy cigánylánnyal töltötte el. Lise bizonyáranem így gondolta, nem ezért adott kulcsot a férfinak, akit az élet hosszú sora, vagy kitudja, mi, de valami jól megregulázott, sőt, kiégetett. Eltűnt a csodálat, a romantika,a légiesség, a harmatos kamaszszerelem, még az emlékek jelentősége is. Legutólsótalálkozásuk alkalmával Lise már csak árnyéka volt önmagának. Nem volt boldog, hanemapró, vacogó kis madárka, sísapkában, vastag szemüveggel, akit a személyzet jobbis, ha elvezet. A férfi csalódott, Lise-t, az első, nagy szerelmét, már arra sem tartottaméltónak, hogy az arcára csókot adjon… De most az idő múlásával, a „talán, talán”újraértelmeződött.

Talán, talán, minden más lett volna, ha nem a társadalmi konvencióknak, elvárásoknak,valami értelemszerűnek tűnő logikának kell eleget tenni. Lehet, soha nem kellettvolna elhinnie, nem kellett volna beletörődnie, hogy „a régi talán – az esély – nem egyágrólszakadt trópusi tanárra vonatkozott.” Talán egyszerűen az érzéseknek kellett volnaeleget tenni, ahogy a bennszülöttek a trópusokon. Filozófiát tanít nekik, bölcselkedést, amaga életében viszont úgy tűnik, senki sem lehet eléggé bölcs, hiszen, ki tudja, évtizedekmúlva, ha visszagondolunk, mit bánunk meg.

Mindig a pillanat leghelyesebb, legértelemszerűbb, leglogikusabb döntését hozzuk, amikor az érzelmekre kellene hallgatni, aztán amikor pedig az érzelmekre kell hallgatni,valami furcsa logikát követünk? Hol így nem jó a vége, hol úgy nem jó – erre eszméltrá az elbeszélő évtizedekkel később. William Butler Yeats, az ír költő, egy versében ígyfogalmazott a szeretett nőnek, amikor a kandalló tüzénél melegedve, őszi este feltódulnakmajd az emlékek: „Ha majd megöregszel, s szürke néneként ott bólogatsz a tűznél,könyvemet lapozd, idézve ifjú szép szemed mélységes árnya közt a puha fényt. S hogyszépséged és hulló mosolyodat hányan szerették, hány hű, s álbarát, de változékonyarcod bánatát egy szerette csak. S míg meghajolsz az izzó rács felé, szomorkás kedvvelsúgd: a szerelem elillant, elszállt túl a hegyeken, s csillagfűzér közt bújt meg szép feje.”

Amikor a szerelem, és a másik fél is a csillagfűzérek közt bújik meg, akkor, akkor vanmit megbánni, de értelme már nincs. És ekkor azt mondja az elbeszélő: egy árnynak írtamlevelet. „Ki tudja? Talán nem így kellett volna megcsinálnom az életemet” – a novellakulcsmondata ez. Félévszázad után az egyszerű kis dalnak, a talánnak ilyen mély üzenetelett.

De ez tényleg csak talán. Egy belga gyáros lányának, egy régiségkereskedőnek,aki sísapkát hord, akinek sokdioptriás szemüvege van, akinek a Párizsi lakásában amindenese veszi fel a telefont, akihez előre be kell jelentkezni, egy ilyen Lise asszonynakkényelmesebb, biztonságosabb élete lett volna egy „éhező pesti gyerek” mellett,egy „ágrólszakadt trópusi tanár” mellett, aki az „ültetvényeken okítja a bennszülötteket”,aki „szegény lett”, nem pedig „dúsgazdag”? Talán nem lett volna kényelmesebb azélete, de lehet, hogy boldogabbak lettek volna… Ki tudja? Talán, másképp kellett volnamegcsinálni az életüket. Egyáltalán, biztos, hogy a lovag, lovag maradt volna az éteri,álomszép Lise mellett? Lise egyáltalán éteri maradt, ahogy tizennyolc évesen az volt?Talán, talán, talán – dúdolják fél évszázad múlva a spanyol parfümreklámban, s aférfinak „még most is könnybe lábad a szeme, s nap mint nap, újra meg újra hallja, smegáll előtte a szőke Lise, s dúdolja a „Quizás, quizás!” dalát. Ekkor, mikor könnyek köztlátja őt újra, rájön, bizony, „félálomban élték le ezt a szomorú kis életet”.
A novella három részre osztható: az első, bevezető részben a jelenben, a modernjelenben vagyunk: spanyol televízió, válságos világ, reklám, másodpercekben mért idő,zene… Aztán megváltoznak a szavak, melyek hangulata visszavisz az időben: „a muzsikátidestova fél évszázad óta ismerem” mondja a narrátor, amikor az ügyeletes, éhező, pestigyerek volt Brüsszel mellett. Ahol tizenkét évesen „szerelmes volt, mint a nagyágyú”, atizennyolc éves, aranyszőke, álomszép, kacér „kis fruskába”, akit moziba, fodrászhoz,meg iskolába kísérgetett, aki után a fürdőszobába is belesett, aki mellett kuporgott, mikora lány a körmeit lakkozta, és aki már az első perctől a bizalmával tüntette ki az ifjű kislovagot.

A következő részben, részekben feltárul a különös kapcsolat, amely a két eltérőéletút különböző pontjain fel-felbukkan, mintha sosem szakadt volna meg igazán. Azelbeszélő sorra veszi a találkozások alkalmait. Ekkor a pontos idő és a tér elhelyezéseaz olvasó számára nem teljesen érthető, egyértelmű, így nagyobb odafigyelést igényel –csakúgy, mint amikor a beszélgetőpartnerünk ugrál az emléktömbjei között. Nem teljesenvilágos, ki, kinek a kicsodája, hogyan, miképpen és miért van ott, ahol, és miért teszúgy, ahogy. Azt a narrátor, a beszélő mindig jól tudja, annyira jól, hogy ki sem mondja,nem az a lényeg – a beszélgetésekben ezért is nem annyira könnyű megérteni, amikora másik az emlékeiről, a múltjáról beszél, pláne ha akár egy nemzet, egy társadalmikörnyezet múltjáról beszél. Háttérismeretek kellenek, magyarázatok, közös múlt, amiértelemszerűen a narrátor és az olvasó között nem feltétlenül lehet jelen. Például a rue Mazarine, a Latin-negyed, ősz a trópuson, a cigánylány, a felbukkanó rokon, vagy az,hogy Lise miért csak kettő levelet küldött, a férfi miért őrizte féltve a leveleket még akkoris, amikor már családja volt, és ő hány levelet írt Lisének. Vagy Lise miért sísapkábanfogadta a férfit, hol találkoztak, miről beszélgettek, hány évesek voltak ekkor és miértkellett Lise-t a személyzetnek hamar elvezetnie, és ennek a férfi miért örült, miért nemadott akkor egy csókot sem az arcára, ha később ezt annyira szégyellte? Miért nemmondhatta el, hogy soha egy pillanatra sem hagyta el az emlék, a tudat, a képzet,hogy ő egy aranyszőke lánynak a lovagja, aki viszontszeretheti őt? És hogyhogy, félévszázad után a lovagok közül ő az egyetlen túlélő? A többiek is túlélők voltak – ezt azsidó holokausztra értette korábban a beszélő, és azt, hogy a többi lovagon is átgázolta történelem. Lise mindkét párja hasonlított ebben a nála hat évvel fiatalabb gyerekkorilovaghoz, de most már hogyhogy ő az egyetlen, aki még meglátogathatja?

Most már, tehát a novella végén, újra a jelenben vagyunk. A beszélőnek egy félperces reklámról jutott eszébe megannyi emlék, egy igazi és örök nő emléke, akimost már halott, akit valaha ismert, de most a temetőben sem tudja meglátogatni.Akinek a szépségét sokan szerethették, de a lelkét valójában csak egydül ő szerettemindvégig, csak ő nem hagyta el soha, hiszen Lise lovagjai közül ő az egyetlen, aki mégmeglátogatná.

A lényeg nem a fenti kérdések válaszaiban van. Az elbeszélő is érezteti, az egészlényege abban van, hogy van egy férfi, és volt egy nő, és van a sors, és van az élet,és a kettő valahogy képtelen volt valaha is összefonódni – csak a képzelet szülöttefátyolos álomban. Ezért „félálomban élték le ezt a szomorú kis életet” és végül az őszinte,hősszerelmes lovag módján megírt fájó levél, fél évszázad után már csak „egy árnynak”íródott, mert „a szerelem elillant, elszállt túl a hegyeken, s csillagfűzér közt bújt meg szépfeje”.

Advertisements
Kategóriák:Novellaelemzések
  1. irodalomszerető
    2010. december 16. - 07:47

    Meg kell hagyni, ez a Gosztola Bernadett egy nagyon érző nő lehet. Nem tudom, hány éves, de ritkaság számba megy az ilyen érték manapság.

  2. Bucu
    2011. április 26. - 17:36

    azért egy két szóközt kihagyott…nem kritizálni akarom csak ha már fel teszi valaki az internetre a munkáját ügyelhetne erre.

  1. No trackbacks yet.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: